| Egyszer azt mondta nekem valaki, akit mindennél jobban szerettem, hogy az odaadásom és szeretetem, amit belé fektettem, pusztán egy lépcsőfok volt neki, ami segített a továbblépésben. Utána soha többé nem láttam. Fájt a szavainak súlya, mert olyan volt, mintha ólmot öntöttek volna a korábban repeső lelkemre, és bár az illető nem tudhatta, nem egy álmot vett el tőlem, hanem egy jövőtől fosztott meg. Lélekben kettétörtem, és félőn, hogy sosem gyógyulok meg, magányomba temetkezve magamra öltöttem a reményvesztettség fekete csuklyáját, és abban indultam meg a hosszú vándorutamra az ismeretlenbe. Aztán, rövid időn belül ez az elrettentő seb hatalmas, piszkosszürke tollakkal borított szárny formájában forrt össze, és a csúnya hegből gyönyörű, sötétvörösen lángoló haraggal teli démon született. Én. Az igazi én. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum